Nincs az a fenyőágakon könnyedén libbenő gyönyörű dísz, ami lekörözné a karácsonyfa legédesebb ékességét, a szaloncukrot.


A Monarchia területén az 1820 – as években megjelent első karácsonyfákról még hiányzott. Ezeket almával, dióval, aszalt gyümölcsökkel, habkarikákkal, mézeskaláccsal és papírból kivágott figurákkal díszítették. Az arisztokrácia után az 1840 – es évektől már a módosabb polgári családok szalonjaiban is karácsonyfákat állítottak, és a 19. század végén feltűntek a jellegzetes, kézzel készített, selyempapírba és színes sztaniolba burkolt cukorkák. A gyerekek legnagyobb örömére.
A cukorkák őse a krémes állagú fondant cukor, amit a franciák már a 14. század óta készítenek. A fondant készítés mesterfogásai Magyarországon német cukorművesek közvetítésével terjedtek el, és a híres cukrászatok mindegyike változatos ízű, elegáns csomagolású szaloncukrokat kínált vásárlóinak – (így van ez ma is). A sztaniolpapírt gyakran díszítették képekkel, a selyempapír végét kézzel rojtozták. A századforduló kifinomult fogyasztói nem csak az édességet fogadták nagy lelkesedéssel, de a pompás sztaniolokat is megőrizték. Kisimítva a kedvenc könyveik lapjai közé vagy kis dobozkákba rejtették.
Jókai Mór írásaiban még szalonczukkedli néven szereplő csemege gyártásának gépesítése hazánkban több céghez is kötődik: 1883 – tól üzemelt a Szentkirályi utcában egy gőzgépekkel felszerelt csokoládégyár, amelyben szaloncukrot is gyártottak. Gerbeaud és Kugler csokoládégyára pedig 1886 – ban kezdte meg működését. A karácsonyi finomság elkészítése során a csomagolásban őrizték meg a leghosszabb ideig a kézi munkát. Sok cukrászműhelyben még a II. világháború után is kézzel csomagolták ezt az ünnepi édességet. A míves szaloncukrokat fel lehetett ismerni arról, hogy a csomagolás két végét nem csavarták meg, hanem jellegzetes módon összenyomták – ez több terméken megfigyelhető ma is. Az olló helyett később az úgynevezett riccselőgép rojtozta a csomagolóanyagot, napjainkra pedig fémesen csillogó színes fólia váltotta fel a selyempapírt és a sztaniolt.
Magyarországon és a környező országokban a szaloncukrokat csak az 1960 – as évektől vonják be csokoládéval. Az ízletes bevonat alapvetően azt a célt szolgálja, hogy a szaloncukor ne száradjon ki, ne sérüljön meg. A legkedveltebb szaloncukorfajta a zselés, a teljes kínálat csaknem felét teszi ki. Ezt követik a vajkaramellás, a marcipános és a kókuszos változatok. A hagyományos ízek mellett a gyártók minden évben kísérleteznek újdonságokkal, így kóstolhattunk már mákos, diós, mogyorós, gesztenyés, rumos, nugátos, fahéjas, almás, narancsos, ananászos, epres, meggyes, túrós, joghurtos szaloncukrokat. A teljes kínálatot talán csak Gombóc Artúr tudná felsorolni.
És most nézzük a házi receptet:



Hozzávalók:
½ kg cukor, 1 dl víz,
ízlés szerinti ízesítő, 2 ½ dkg vaj

A cukrot és a vizet egy tiszta edénybe tesszük, lefedjük, és addig főzzük, míg gyöngyözni kezd. Egy zománcozott tepsit vagy lábast kiöblítünk hideg vízzel és a forró szirupot beleöntjük. A cukor tetejét meglocsoljuk hideg vízzel és hűlni hagyjuk. A kihűlt cukrot új, még nem használt főzőkanállal úgy keverjük, hogy az edény egyik oldaláról a másikra húzogatjuk mindaddig, míg a massza hófehér lesz. Az így elkészített
fondant – t nagyon gyenge tűzön folytonos keverés mellett megmelegítjük – (forrnia nem szabad) – és beletesszük a kívánt ízt a vajjal együtt. Deszkára öntjük, négyzet alakúra formáljuk és mikor kissé megszilárdult, hosszúkás kockákra vágjuk.
A teljesen megszáradt cukorkákat cukorkapapírba csomagoljuk.

Hozzávalók (diós)
½ kg cukor, 1 dl víz, kb. 15 dkg dió, 2 ½ dkg vaj

Hozzávalók (csokis)
8 dkg étcsokoládé vagy 1 evőkanál kakaó, ½ kg cukor, 1 dl víz, 2 ½ dkg vaj