A következőkben megpróbálom röviden ismertetni a különbféle növényi szaporítás módokat.
A szakma megkülönböztet generatív és vegetatív szaporítást. Generatív
Szaporításról akkor beszélünk, ha valamilyen természetes örökítő anyagot használunk, magyarul, magot vetünk. Azért generatív, mert az új növény létrejöttéhez két szülő párra van szükség, azaz két egyed átörökített tulajdonságait hordozza tovább.
A magvetés viszonylag egyszerű feladatnak tűnik, de azért itt is vannak eljárások, amik biztosítják a jó kelést.
Léteznek olyan növény fajok melyeknek magjai a természetben, hosszú idő után kerülnek megfelelő körülmények közé, ezért az őket borító magköpeny kemény, vagy a magban csírázás-gátló anyagok úgynevezett anhibitorok alakulnak ki, azért, hogy nehogy a kelleténél hamarabb csírázzon ki a mag.
Mindezeket a kertésznek figyelembe kell venni a vetésnél vagy a mag begyűjtésénél.
Például a rózsánál vagy a hársnál un. viaszérésben kell magot gyűjteni, mert ekkor még nem alakulnak ki a csírázás-gátló anyagok, így nem fog a mag elfeküdni, azaz még a gyűjtést követő évben, nagy százalékban kikel.
Egyes fajoknál a magot rétegezik, azaz nyirkos közegbe tárolják a csírázásig.
Más esetekben koptatják, forrázzák, áztatják a szárazon tárolt magot, hogy vetés után, jól keljen.
Vethetjük magjainkat szabadföldbe, szaporító tálcába fűtött vagy fűtetlen növényházba. Lehet sorba vetni vagy szórva és még számtalan módon, de mindegyik módszer arra szolgál, hogy az ember későbbi növényápolását megkönnyítse és a fejlődő növénynek megfelelő életteret, körülményeket teremtsen.
A magvetés mélységéről nem árt, ha megjegyezzük, hogy ez általában a mag átmérő négyszerese. Ez a mélység változhat a talaj típusától függően, ugyanis a laza könnyen kiszáradó talaj esetén nem árt a kicsit mélyebb vetés. Azt is megjegyezhetjük, hogy ne hagyjuk kiszáradni a talajt vetés után.
A generatív szaporítás azt jelenti, hogy egy növényi egyed, valamely részét használjuk új növény létrehozásához. Ide tartozik többek között a dugványozás, bujtás, a különböző oltásmódok és az in vitro azaz merisztéma szaporítás, bár ezt xenovegetatív szaporításnak is nevezik.
Dugványozás: megkülönböztetünk fás, félfás, zöld illetve gyökérdugványozást. Ez utóbbit olyan növényfajoknál használjuk, amik képesek gyökérdarabról reprodukálódni. Ezt onnan tudhatjuk, hogy általában gyökérsarjat hoznak, azaz a földben elkúszó gyökereik messze a növénytől, kihajtanak. Legjellemzőbb példák erre az akác, trombitafolyondár,  de könnyen szaporítható ilyen módon a selyemakác is. Kivitelezésének módja, hogy ősszel vagy kora tavasszal gyökereket
szedünk fel a talajból, majd ezeket kb. 5-7 cm-es darabokra vágjuk, úgy, hogy a későbbiekben meg tudjuk különböztetni, a tetejét és az alját. A teteje az anyanövény felé eső rész, amit vízszintesre vágunk, az alja pedig a távolabbi rész, amit ferdére vágunk. Általában a teteje a vastagabb része a gyökérnek, de ezt nem minden esetben lehet megállapítani. A feldarabolt dugványokat kiszáradástól védve tároljuk a tavaszi dugványozásig. Említenem sem kell, hogy a dugványozás történhet szabadba (erdészeti csemetekertek az árboc-akácot barázdába vetik), vagy növényházba (cserépbe, ládába, konténerbe stb.). A dugványt kicsit ferdén helyezik a talajba, úgy, hogy a föld éppen-hogy elfedje.
A fás dugványozás a szaporítási eljárások legegyszerűbben kivitelezhető módja, amiről akkor beszélhetünk, ha az alapanyagot vegetáción kívül, azaz tél meghatározott időszakában szedjük és dolgozzuk fel. Számos faj szaporítása lehetséges ezzel az eljárással, pl. fagyal, aranyvessző, jezsámen, nyár, fűz, stb., de nem minden fajta alkalmas rá. Elkészítésének menete a következő: a leszedett levél nélküli vesszőt (lehetőleg egy évest, és a fajtára jellemző vastagságút, mely a legtöbb esetben ceruza átmérőjű) kb. 20cm hosszúságúra darabolunk, úgy hogy az alját közvetlenül a rügy-alatt víz-szintesre, tetejét pedig rügy felett pár cm-el ferdére vágjuk. Kötegeljük, fagytól és kiszáradástól védve tároljuk a szabadföldi tűzdelésig. Tavasszal a jól előkészített talajba, ásóval készített résbe, kijelölt sorba egymástól 3-5 cm-re rakjuk, a felső rügye a talaj szintjével egy-vonalba kerüljön. Ezt követően jól betapossuk (dugványhoz tömörítjük a talajt, majd 5-10cm magasan feltöltjük földel (csirkézés). Ezek után, ha egy mód van, rá jól beönözzük. A további munkák az őszi kitermelésig ápolásból öntözésből, növényvédelemből esetleges fejtrágyázásból állnak.
Hajtásdugványozásnak két módja van, zöld és félfás dugványozás. Ezeket vegetációban végezzük. Mindkét esetben leveles dugványokat használunk és az az-évi hajtásból, vágjuk. Különbség a kettő között a növény fejletségi állapotában rejlik. Ezzel a módszerrel szinte minden növény szaporítható bizonyos kémiai szer úgynevezett hormon használatával. A dugványkészítés fajtákra jellemző optimális időpontjára egy táblázatot készítettem.
A dugványozásnál itt, is mint, a fás dugványok esetében rügy alatt (levél alatt) vágjuk az alját, és néhány cm-el rügy felett a tetejét. Az alsó leveleket eltávolítjuk olyan hosszan, hogy a szaporító-közegbe 3-4 cm mélyen el tudjuk tűzdelni. Felül egy-két levélpárt hagyunk, amiket szükség esetén megkurtítunk (félbevágjuk a leveleket). Értelemszerűen dugvány hosszát az íz-köz távolsága határozza meg, ugyanis a földbe kerülő rész után csak egy-két levél-pár marad, a 10-15 cm hossz nevezhető ideálisnak. Az eltűzdelt növényeket szaporító-házba helyezzük el, ahol magas a páratartalom és a növények párásításáról folyamatosan tudunk gondoskodni. Általában szaporító tálcába tűzdelünk. Közegnek többféle anyagot használhatunk, lényeg az, hogy ne gyomosodjon, jó vízáteresztő legyen, de a kellő nedvességet megtartsa. Ilyenek például mosott folyami homok, kertészeti perlit, tőzeg vagy ezeknek valamilyen arányú keveréke. Gyökeresedés időtartama fajtától függ. Amikor a dugványok új hajtást hoznak, már bizakodhatunk a dugványozás sikerességében. A hamar gyökeresedőket gyökeresedés után rögtön cserepezhetjük, de sok olyan akad, amit csak a következő évben teleltetés után érdemes becserepezni.
Bujtásnál a gyökereztetni kívánt részt nem választjuk le az anyanövényről csak akkor, ha már gyökeret hozott. Különböző eljárások ismeretesek, de mindegyiknek a lényege az, hogy minél előbb meginduljon a gyökeresedés. Ilyenek, pl. gyűrűzés, drótozás, megcsavarás, behasítás, hálóba növesztés, stb. Az ezekkel vagy e nélkül elvégzett növényi részt földdel takarjuk, esetleg kampóval a földhöz rögzítjük, földdel takarjuk, úgy hogy a bujtatott hajtás csúcsi része, ne kerüljön föld alá. Idővel a legtöbb növény gyökeret hoz és leválasztható az anyanövényről.
Oltásokat többek között, akkor alkalmazunk, ha valamilyen dugványozással nehezen szaporítható fajtát szeretnénk előállítani. Alanynak valamilyen rendszertanilag közelálló faj magcsemetéjét használjuk. Ebbe operáljuk át a kívánt fajtát. Az oltási technikákkal a későbbiekben külön foglalkozom.

BT. 2011.01.04.